Nyár a terveim szerint: gyerekek, munka, építkezés, nyaralás, kis pihenés.
Nyár a valóságban: feje tetejére állt világ építkezéssel, gyerekekkel, nyaralással elviselhetőbbé téve.
A nyár szuperül indult, épült a ház, terveztük a nyaralást, stb. Ez tartott is július elejéig, amikor minden megváltozott. Kiderült az, amitől én már hetekkel-hónapokkal azelőtt is féltem, és többször említettem Janónak. Anyukám rákos. Várakozás, CT, MR, hogy kiderüljön, mekkora a baj. Sajnos nagyobb,mint "szerettük volna". Áttétes, az áttét nem műthető. Ima, sírás, reménykedés, nem agyalás, pozitív gondolkodás. A gyerekek pontosan levették az én lelki állapotomat, ennek megfelelően borzalmasan viselkedtek. Azt megtudtuk viszonylag hamar, hogy mielőbb műteni kell a műthetőt.
Így ezzel a tudattal mentünk mi el nyaralni, mert az már le volt foglalva. És itthon sem lett volna jobb, csak rágódok mindenen, ott kicsit könnyebben megy az idő, és elterelődik a figyelmem, feltöltődünk picit. Kellett néhány nap, hogy jelen tudjak lenni a nyaralásnál, onnantól viszont szuper volt. Idén először a gyerekeknek megmutattuk a tengert is. :) 3 éjszakára elmentünk Horvátországba, Crikvenica mellé. Szuper volt, gyerekek (és mi is) imádták! :) Jó döntés volt elmenni. :)
Aztán haza a valóságba: építkezés baleset matt áll, csúszik, anyukám műtétjét várjuk...
Aztán jött a műtét: mivel apukám állapota jelentősen nem változott az elmúlt 1-2 évben, így azt is meg kellett szervezni, hogy vele mindig legyen valaki éjszakára, amíg anyukám kórházban van. Megoldottuk. Napjaim ingázással teltek: otthon-építkezés-kórház-apukám bűvkörben. Így legalább nem volt időm összeomolni. A műtét jól sikerült, bár kemény napok voltak (és akkor mit mondjon szegény anyukám...). Végre otthon lábadozhatott, aztán kezdődött a kemo. Végre kezdtük megszokni az "új felállást", elfogadni az elfogadhatatlant. Azt gondoltam, ennyi már épp elég az idegeinknek, mert éreztem, hogy a szétesés határán állok. És akkor ha azt gondolja az ember, hogy tényleg ő az úr, akkor jön a következő csapás. Apukámmal elmentem orvoshoz november közepén, mert nem volt az igazi valahogy. Onnan már mentő vitt minket a kórházba, ahol kiderült, újabb infarktusa volt. Az állapota napról napra, sőt, óráról órára romlott. Az orvos elmondta, hogy sajnos haldoklik, nem sok van hátra. Ezzel is megbirkóztunk, igyekeztük elfogadni, annyit kívántunk, hogy csak ne szenvedjen. Nem jött össze, borzalmas szenvedések, fulladások következtek. Aztán valahogy mégis kezdett stabilizálódni az állapota... Mindeközben anyukám hol dolgozott, hol kemon volt, hol apukámnál. bő 3 hét után annyira stabilnak tűnt apukám állapota, hogy arra jutottunk, vigyük haza. Otthon megint romlott, majd újra kórház... Majd szilveszterkor újra haza. Döbbenet, hogy hogy veszi a szervezete az akadályokat, hogy egy alig működő szívvel, minimális vérnyomással is képes élni. :)
És akkor ezzel párhuzamosan az építkezés: állandó rohangálás az építkezésre, mert mindig volt valami probléma, csúszás, nem jó ez vagy nem jó az, mondjam meg mi hogyan legyen. Az eredeti terv a karácsony előtti költözés volt, erről lemondtunk december elején, mert nagyon nagy volt a csúszás. De bevallom, nem is bírtam volna. Idegileg már totál ki voltam készülve, iszonyú kimerültek voltunk Janóval. Szóval úgy voltunk vele, majd költözünk két ünnep között. És akkor erről írok egy külön posztot... :)
