Ismét egy fordulópont

11.26

Úgy tűnik, a változások évét írjuk. :)

A nagyon nehéz év vége és év első fele után sok jó dolog történt végre. Tavaly ősszel elkezdtem a sulikat 3 szakon, plusz mellette visszamentem dolgozni. Nem mondom, hogy nem merültem ki mostanra teljesen. Az utolsó suli, utolsó vizsgájára készülök jelenleg.

Novmber 9-én volt a számvitel komplex vizsga, ami a mérlegképes képzés "csúcspontja", legnehezebb része. Borzasztóan izgultam, és éjjel-nappal tanultam a munka és a család mellett rá. Így tökéletes nyugalommal állapítottam meg 7-én reggel egy negatív teszt után, hogy bár 2-3 napos késésnél tartok, de csak a stressz okozza.Aztán 9-én, a vizsga után este valamiért mégis csináltam egy új tesztet. Nem tudom, mi miatt, mert 100000%-ig biztos voltam benne, hogy negatív. Aztán ahogy teltek a percek, mintha valami kis árnyék jelent volna meg rajta. Totál sokkolt a látvány, bár nagyon nem volt egyértelmű, mi is a helyzet. Másnap reggel Janó hozott új tesztet, megcsináltam. Ez már egyértelmű volt. :) Kellett 4-5 nap, amire tudatosult bennem, és végre örülni tudtam úgy igazán az első sokk után. Azóta persze a fellegekben járok már. :D 

Szerdán voltam orvosnál, akkor volt papírforma szerint 7+0, ami sejthető volt a tesztek alakulásából, hogy ennél picit kevesebb. 6+5-nek mérték, 9,6mm-es óriás, szívhang még nem volt. Hannával ugyanígy jártam annak idején, hogy nem volt még ennyi idősen szívhang. 2 hét múlva kell visszamennem, addig növesztem törpikénket. :) 

A boldogságom már határtalan, és alig várom, hogy a gyerekeknek is elmondjuk. :) 

12.08.

MÉRLEGKÉPES könyvelő lettem!!! <3 Boldogságom határtalan, ezzel párhuzamosan viszont újabb érzelmi hullámvasút, millió kérdés, aggódás: te jó ég, én ezt nem így terveztem, biztos jó lesz így?! 

Szintén 12.08. újabb orvos látogatás: és igen, ott van a pici, és dobog a szíve, és minden tökéletesen rendben vele. 
Este agyalás, mikor, hogyan mondjuk el a gyerekeknek... Én még mindig bizonytalan voltam, viszont a pocakom látványosan növekszik, már csak kismama nadrág jön rám...

12.12.

Este meggyújtottuk a 3. gyertyát az adventi koszorún. Ima végén odasúgta Janó, hogy szerinte itt az alkalom, hogy elmondjuk... Amikor mindenki megköszönte az aznapi jót, Janó megköszönte, hogy a pocakomban van a kistesójuk. Hát ezt a pillanatot sose fogom elfelejteni. Rettegtem, talán ettől féltem legjobban, hogy hogyan fognak reagálni. Iszonyú megható volt, ahogy csillogó szemekkel kérdeztek vissza, hogy komolyan, és tényleg, és lesz még egy tesónk?! Hosszas beszélgetés lett belőle, elmeséltük, hogy nyáron fog születni, és még nagyon pici, akkora, mint egy szem cseresznye. Rengeteg erőt kaptam ezen az estén tőlük, és azóta is. A fellegekben járnak azóta! :)

12.29. 

Ma egy extra ultrahangra mentünk, mivel nem volt egyértelmű Törpi kora. Az sejthető volt, hogy nem ciklus szerint fogant. Így viszont azt sem tudtuk, mikor is lenne aktuális a genetikai uh+kombinált teszt. Szóval ma volt egy extra kitérőnk. Szerencsére minden a legnagyobb rendben. :) Törpi szuperül érzi magát, rengeteget mocorog, jelezték is, hogy hát igen aktív babácska. :D 

A méretei alapján kb 1 héttel kisebb (11+0) a menzesz szerinti koránál (12+0), de ez még belefér, nem módosítják a kiírás napját, ami így július 13. Annyi, hogy én azért arra készülök lélekben,hogy ennél később fog azért születni.

A méretei:

CRL: 39,6 mm (Hannával 59 mm, Benedekkel 51,5 mm, Borkával 65 mm)

BPD: 15,7 mm (Hannával 17 mm, Benedekkel 19,7 mm, Borkával 22 mm)

És ugyan picike, de még a down szűrést is meg tudták csinálni, szerencsére tökéletes lett, NT: 0,97 mm

Hatalmas megnyugvás ez most, azért aggódtam picit. :) 

Majd hozok pocakfotót (brutálisan nő a hasam) és uh képet is, csak épp rohanok védőnőhöz.

Vegyes

  Amikről nem írtam az utóbbi fél évben:

-Elkaptuk a covidot, nem kicsit... Hanna kezdte, lázasan jött haza suliból. Rá 3 nappal Janó is kidőlt. Hanna 1 hét alatt rendbe is jött, Janó viszont egyszerűen nem gyógyult... 1 hét múlva már Benedek is lázas volt és én is kezdtem egyre betegebb lenni (de igyekeztem tartani a frontot, ellátni a családot, home officeban végig dolgozni és a gyerekekkel itthon tanulni). Borka épp csak megemlítette párszor,hogy nincs jól. Janó 10 nap masszív láz után egyre rosszabbul lett. Amikor már orvos ismerős is azt mondta, hogy kórházba kéne mennie, akkor kihívtam a mentőket. Eddigre nem tudott végigmondani 1 mondatot 1 levegővel, kapkodta a levegőt közben, a szaturációja 85 fölé nem akart menni. 1 nap kórház után (Törökbálinti Tüdőkórház) azt mondták, hogy annyira romlanak az értékei, hogy nincs más opció, lélegeztetőgépre kell tenni és átviszik a Baleseti covid intenzívére. Na itt kiborultam. Nem elég, hogy Apukám meghalt, hogy Anyukám rákos, most Janó is élet-halál között?!?!?!?! Ez most komoly?!?!?! Értem én,hogy sokat bírok, de nem érzi a Jóisten, hogy ez még nekem is SOK?!?! Zokogva hívtam anyukámat, aztán a plébánosunkat. Mondtam,hogy imádkozzon jobban, mert Janó gépen van! Ő azonnal intézkedni kezdett, ezzel engem is kicsit kizökkentve a kiborulásomból. Még aznap bement a kórházba (püspöki engedéllyel) Janóhoz, megkeresztelte, megbérmálta. Hihetetlen erőt adott ez nekem is innentől. Nehéz napok következtek. Anyukám nagyon aggódott, és közben éreztem, egyre kevésbé van jól, de nem meri mondani. De tartotta bennem a lelket. Vasárnap reggel azt mondta anyukám, hogy ne legyen kétségem afelől, hogy Janó meg fog gyógyulni. Innentől picit nyugodtabb voltam. Mindeközben fizikailag hol jobban, hol rosszabbul, de azért betegen próbáltam túlélni a gyerekekkel, akiknek persze nem mondtam el első 3 nap, mi a helyzet. Ugyanis 2. nap már SEMMIT nem mertek a kórházban mondani, annyira rossz állapotba került Janó. A gyerekeket nem akartam terhelni addig, amíg nem tudok mit mondani. Így 3. nap este mondtam el Hannának, hogy Apa iszonyú beteg, és lélegeztetőgépen van. Utána a kicsiknek is burkoltan, de el kellett mondanom. Talán ezen a napon történt, hogy leültem a számítógép elé, és jött a felismerés. Felajánlom anyukám elengedését Janóért. Innentől elöntött a nyugalom, tudtam, minden rendben lesz.

 Anyukámon, a plébánosunkon kívül aki a legtöbbet jelentett ebben a piszok nehéz időszakban, az egy barátnőm, aki ha kellett, napi sokszor jött ide, és rázott fel, vagy etetett, tartotta bennem a lelket, imádkozott velem, covid tesztre vitt, és folyamatosan vásárolt nekünk. Illetve Janó kollégái, akik összefogtak, és rendeltek nekünk ebédet, amíg helyre nem jöttünk kicsit.

Hétfő reggel mondták először, hogy talán egy picivel jobban van Janó, ha így halad, 1-2 hét és talán lekerül a gépről. Kivéve, ha csoda történik... :) 03.10. szerda reggelre, 6 nap lélegeztetőgép után annyira jók lettek az eredményei, hogy felébresztették, lekerült a gépről, másnap kikerült az intenzívről, és kezdődhetett a rehabilitáció. :) Húsvétra ígérték, hogy talán itthon lehet, ehhez képest 03.23-án kiengedték a kórházból. Hihetetlen boldogság volt. Azóta nagyon máshogy látjuk a világot, az életünket, a kapcsolatunkat.

-munka: ősszel elkezdtem munkát keresni, arra jutottam, szeretnék visszamenni könyvelni. Novemberben felvettek egy svájci adótanácsadó és könyvelő céghez. Előnye, hogy rengeteget tanul az ember, használhatom a német tudást, home officeban dolgozhatok. Hátránya, hogy nem könnyű összeegyeztetni az összes többi dolgommal. :D De szeretem, élvezem.

-digitális oktatás: hát ez most kemény menet volt, de még így is azt mondom, hogy jó volt, élveztük. Reggel leültem dolgozni, gyerekek addig amit tudtak egyedül megcsináltak, utána tanultam velük, majd ültem le a saját óráimat hallgatni. 

-sulijaim: még ősszel jött a felismerés: most vagy soha. Ha most nem kezdem el, amit szeretnék, akkor soha... 2 verzió között tanakodtam. Mérlegképes könyvelő vagy TB- és bérügyintéző. A mérlegképes az egomnak (és a munkámnak) kell, a bért szeretem, a tb meg párban végezhető vele, akkor már legyen 2in 1... :D De csak agyaltam és agyaltam. Aztán anyukám kérdezte, miért, tiltja a vallásom,hogy mind 3 szakot elkezdjem? Hát mondom nem, csak ahhoz kb 48 órás napok kellenének.... Majd pár nappal később Janó is megkérdezte, miért nem kezdem el mindet... Na neeeeee... Végül de, elkezdtem mindhárom szakot. Jelenleg a bérügyintézőim már meg is van, a TB-ből már csak 1 záróvizsgám van, a mérlegképes ennél kicsit azért hosszabb, ott 4 vizsgám van eddig meg, a neheze még hátra van, de igyekszem kitartani. :) Egyébként túl azon, hogy rengeteg időt vesz el a sok óra és tanulás (egyik sem könnyű szak), azért egy nagy lendületet és energiát is ad.

Szóval nagyon nem unatkozunk... :) 

Mama

Lassan 2,5 éve, hogy anyukámnak mondtam, hogy nem tetszik nekem, menjen el orvoshoz szerintem...  Nem ment, mert nem látta, hogy bármi indokolná. Aztán tavasszal már ő is látta, hogy valami nagyon nincs rendben, és mire nagy nehezen eljutott a megfelelő orvoshoz (első körben a stresszre, majd laktóz érzékenységre próbálták fogni a gondokat) már áttétes daganata volt. A primer ugyan nagy volt, de szerencsére műthető. Az áttét viszont a májon minden réteget érintett, így nem volt műthető, arra elkezdték a kemoterápiát és biológiai kezelést. Sajnos az látszott, hogy kb fél évente fordul át a dolog... Fél évig javul, aztán 1 hónap alatt romlik annyit, amennyit fél év alatt javult. Kemo csere után újra javulás, majd romlás.... Ez így ment decemberig. Ekkorra volt "várható" épp a következő romló időszak. Ekkor újabb kezelés csere következett, ami viszont sajnos nem hozta a várt javulást. December 29-én elengedtük apukám kezét, és ezzel éreztem, anyukám is 1 lépéssel hátrébb lépett tőlünk, még ha azt is mondta, hogy ő nem adja fel, és küzdeni fog, és apukám is azt mondta utolsó éjjel, hogy nem kell sietnie, maradjon még.... De nem volt igazán miért, kiért... Itt a 4 gyereke, velem volt a legszorosabb a kapcsolat, mi minden nap rengeteget beszéltünk, tényleg mindent elmondtam neki... És ő is nekem. De ezen kívül nem sok volt, ami a küzdésre ösztönözte volna. Állandó háború ment tesóim között, utálta ennek a lelki terhét. Nem volt már apukám, akiért élni akarjon. Ősz óta unokázni sem tudott, hisz a covid miatt nem mert jönni, mi nem mertünk menni... A munkát élvezte, szerette, de az is kevés volt a küzdeni akaráshoz. 

Egyre többet volt lázas, és egyre többet kellett pihennie, mert borzasztó gyenge és fáradt kezdett lenni. Borzasztó volt, hogy január közepén már szinte bármikor mentem fel hozzá, ő ugyanúgy feküdt az ágyban, mint előtte 1 hónappal apukám... A szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor úgy mentem be a lakásba, hogy nem a konyhában sürgött-forgott. Februárban volt újabb CT, és vizsgálatok. Semmi nem javult a kemotól, sőt, enyhe romlás látszott. Ekkor elhangzott, hogy ha nem találnak semmi ellenszert, akkor rossz esetben kb 1 éve van, szerencsés esetben 3-4 éve. Nehéz volt ezt hallani. Aztán jött nálunk a covid... Nem látogathattam, és csak újabb aggódás hegyek Janóért, és a nyomasztó érzés, hogy annyira gyenge, hogy képtelen érdemben segíteni nekünk... 1-1 bevásárlást tudott megtenni, vagy 1-1 főzést, amit aztán tesómmal küldött el hozzánk. Ekkor Ő a lelke mélyén már valamit sejtett, mert kb ekkor volt egy üzenet váltásunk viberen, ahol írta, hogy a kerti garnitúránkat (ami várhatóan március 17-én érkezik) ő már nem fogja tudni élőben megnézni, akármennyire is vágyik rá... Március 8-án megkapta az 1. covid oltását, emiatt (és egy port eltávolító kisműtét miatt) a kemot 3-4 hétre fel kellett függeszteni. Sajnos... Ez idő alatt ugyanis a mája nem bírta már, elkezdett hihetetlen mértékben megnagyobbodni, és képtelen volt már a működésre. Besárgult, elkezdett vizesedni. Március 15-én tesóm bevitte ügyeletre, ekkor még azt hittük, a hasában is víz van, ezért bementek, hogy lecsapolják. Itt derült ki, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk... A hasa nem a víz miatt ekkora sajnos, hanem a mája miatt... Az egész hasüreget kitölti mindkét oldalon az alsó bordaívtől a csípőlapátig... És bizony sárga... Ezen a ponton éreztem, hogy ő ezt elengedte. Elmondta, hogy a bakancslistáján annyi szerepelt már csak, hogy Apukámat eltemesse. Ő ezt megtette, ennél több vágya nincs. Nem tudtuk, hogy mire számítsunk innentől. Lehet, hogy napok, vagy hetek, de lehet, hónapok vannak. Mindegy, mind kevés... Március 16-án még utoljára elment dolgozni.

Azt eldöntötte anyukám, hogy nem akarja, hogy végig kelljen néznem az utolsó pillanatait, ezért nem szeretett volna otthon maradni. Elkezdtünk hospice házat keresni, ahol tudják esetleg fogadni. Persze mindenhol várólista van. 1 helyre mehetett volna azonnal, de ott teljes látogatási tilalom van, ha oda bemegy, nem látogathatjuk meg többet... Ezt pedig nem akartuk... Felírattam több várólistára is, hátha... Közben a napok teltek, és egyre gyengébb volt, egyre nehezebben mozgott, egyre vizesebb volt mindene, a hasa, mint egy 9 hónapos terhesé, karja csont sovány, és borzasztó sárga kezdett lenni. Nehéz, mégis megnyugtató volt látni. Egy idő után már felkelni is alig tudott, innentől pelenkáztam... És minden nap ültem mellette, és tényként kezelve azt, hogy valószínűleg maximum hetei vannak hátra, beszéltünk meg minden fontos dolgot. Hogy mit és hogyan intézzek. Hogy mit hol találok. Hogy mit szeretne, stb... Időnként nevettünk, hogy mennyire morbidok vagyunk, hogy mi ezt ennyire tényként kezeljük. Nem sírtunk. Szerettünk, beszélgettünk, nevettünk. 

Szerette volna, ha a húsvétot már ő hospice házban, én pedig a családommal töltöm, és nem hozzá kell napi x alkalommal rohannom. De sehol nem volt szabad hely, húsvét keddre ígérték 1 helyen. Megbeszéltük, hogy nem baj, én szívesen megyek akár naponta sokszor is, mert legalább tehetek érte valamit. Húsvétkor már nem igazán tudott semmit enni, és már segítséggel is alig tudtuk felállítani. Már morfiumot kapott, és egyre többet aludt, egyre többször volt zavart.

Kedden reggel már fél 8-kor ott voltam, és láttam, hogy borzalmas állapotban kezd lenni... Fogalma sincs semmiről, alig tud beszélni, és minden mondatba belealszik. Felültetni már nem tudtam, annyira merev volt már a víztől. Gyógyszereit beadni képtelenség volt, mert már inni sem igen tudott, annyira nyomta a gyomrát a mája, és már kezdett fájni is neki morfium mellett is. Itt jött el a pillanat, hogy azt mondtam, valamit lépni kell. A hospice házban továbbra sem volt hely. Anyukám kérte, hogy akkor vitessem kórházba. Ez lett. Mentőt hívtam, aki kedd délután bevitte a kórházba. Sose felejtem azt a pillantást, ahogy rám nézett még utoljára az ajtóban. Szerda estig elkülönítőben volt a covid miatt. Délelőtt beszéltem vele utoljára 3 szót. Rosszul van, majd később beszélünk. Szerda este engedélyt kaptam, hogy csütörtök délelőtt meglátogassam. Bementem, de már felébreszteni nem lehetett (éjjel kapott morfium injekciót, mert nagyon szenvedett). Ültem mellette 1,5 órát és csak beszéltem, és fogtam a kezét. Nem búcsúzva, csak mesélve. Figyeltem, ahogy egyre ritkábban vesz levegőt, 10-15 másodperces néha még hosszabb kihagyásokkal... Amikor szóltak (talán fél 11-11 körül), hogy mostmár mennem kell, adtam egy puszit neki és eljöttem. A folyosón még beszéltem az orvossal, azt mondta, szerinte órái vannak maximum hátra. Ha mégsem, másnap megint menjek nyugodtan. De én is tudtam, itt nem lesz másnap. fél 2-kor csörgött a telefon. "Hölgyem, ahogy azt sejtettük, a Mama elment". Dél körül vették észre... Szépen, csendben elaludt.

Megfogalmazhatatlan az érzés. Sírni kéne, és őrjöngeni, hogy milyen igazságtalan az élet, vagy Isten. De nem megy. Nincs miért. Hihetetlen béke és hála van bennem. Csodás gyerekkorunk volt, csodás szülőkkel, akik felneveltek, látták, ahogy minden gyerekük családot alapít. Tényleg csupa szép emlékkel vagyok tele. Pár éve anyukám azt mondta, ők már csak pihenni vágynak apukámmal kettesben, gondok nélkül. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem itt fog teljesülni... Elmondhatatlanul sokat tanultam Tőlük, általuk az elmúlt években... Egy olyan csodás időszakon kísérhettem őket végig, ami nem tudott volna ennél szebb és kerekebb lenni. Persze, történhetett volna mindez 20 évvel később, mert borzasztóan fiatalok voltak. De ez nem kívánságműsor. 

Papa

 Kaptunk ajándék 5,5 évet. Igyekeztem kihasználni, és ha tehettem, mentem hozzá, mert tudtam, hogy egyszer ez véget fog érni, és akkor már hiába mennék... Amikor Hanna pici volt, reméltem, hogy úgy nőnek majd fel a gyerekeim, hogy ilyen Nagypapájuk lesz mindig. Mert imádtam nézni őket együtt. Sajnos ez az álmom hamar összetört.

Az utóbbi 1 évben sok mindenen mentünk keresztül. 2019 novemberben az orvosok már azt mondták, órái-napjai vannak hátra. De Ő rácáfolt, és jobban lett. Ugyan fizikailag már gyengén, de volt. Nyáron újabb kórház. És talán ez után indult el minden. Elkezdett fogyni, és gyengülni. Elment a hangja, már csak suttogni tudott, nem tudott enni, aztán az utóbbi 1 hónapban már felkelni sem. Borzasztó sovány volt a végére és erőtlen, a fejét sem tudta felemelni. De a hangulata többnyire töretlenül jó volt, lehetett vele viccelni, poénkodni. Tudtuk, hogy az út vége egyre csak közeleg... Minden nap úgy jöttem el tőle, hogy lehet, ma találkoztam vele így utoljára. Végül december 28-án délután láttam utoljára. Még átkötöttem a felfekvését, még végig kenegettem a lábait, oldalát, karját, ahogy azt a korábbi napokban is. Aztán mondtam neki, hogy mennem kell, mert várnak a gyerekek. De csak nem mozdultam, guggoltam az ágy mellett és simogattam a hátát. Aztán annyit suttogott, hogy indulj, menned kell. És dobott 2 puszit.  Aznap este először kívántam azt szívből, hogy legyen vége, mert ez már nagyon nem jó neki. 29-én reggel fél 7 után anyukám hívására ébredtem. "Azt hiszem, Papa az út végére ért". Egyfelől a szívem szakadt meg, hogy tényleg itt a vége, másfelől pedig megnyugvással töltött el... Hálás vagyok minden percért. És hálával tartozom anyukámnak azért, amiért ezt a hatalmas puttonyt a vállán cipelte 5,5 éven keresztül, fáradságot nem ismerve. Gondoskodott Róla, szerette, és ápolta, utolsó pillanatig.   

Azóta is ahányszor képet látok Róla, vagy a telefonomon meglátom a képét a névjegye mellett, mindig az jut eszembe, hogy bár borzasztóan hiányzik, sokkal közelebb van hozzám, mint valaha. 

Rengeteget köszönhetek Neki. A legjobb Édesapa, akit kívánhattam magamnak.

A temetése szűk családi körben zajlott. 12-en voltunk összesen, anyukám, nagymamám, mi 4-en testvérek, a 4 pár, Hanna és keresztapukám. Azt hiszem, a búcsú sem lehetett ennél szebb, kerekebb. Nem volt gyászos ravatali zene, apukám kedvence szólt, Pink floyd. A hamvait pedig egy homokórán folyatták le egy kútba. Szép volt, olyan "Papás". :)