Lassan 2,5 éve, hogy anyukámnak mondtam, hogy nem tetszik nekem, menjen el orvoshoz szerintem... Nem ment, mert nem látta, hogy bármi indokolná. Aztán tavasszal már ő is látta, hogy valami nagyon nincs rendben, és mire nagy nehezen eljutott a megfelelő orvoshoz (első körben a stresszre, majd laktóz érzékenységre próbálták fogni a gondokat) már áttétes daganata volt. A primer ugyan nagy volt, de szerencsére műthető. Az áttét viszont a májon minden réteget érintett, így nem volt műthető, arra elkezdték a kemoterápiát és biológiai kezelést. Sajnos az látszott, hogy kb fél évente fordul át a dolog... Fél évig javul, aztán 1 hónap alatt romlik annyit, amennyit fél év alatt javult. Kemo csere után újra javulás, majd romlás.... Ez így ment decemberig. Ekkorra volt "várható" épp a következő romló időszak. Ekkor újabb kezelés csere következett, ami viszont sajnos nem hozta a várt javulást. December 29-én elengedtük apukám kezét, és ezzel éreztem, anyukám is 1 lépéssel hátrébb lépett tőlünk, még ha azt is mondta, hogy ő nem adja fel, és küzdeni fog, és apukám is azt mondta utolsó éjjel, hogy nem kell sietnie, maradjon még.... De nem volt igazán miért, kiért... Itt a 4 gyereke, velem volt a legszorosabb a kapcsolat, mi minden nap rengeteget beszéltünk, tényleg mindent elmondtam neki... És ő is nekem. De ezen kívül nem sok volt, ami a küzdésre ösztönözte volna. Állandó háború ment tesóim között, utálta ennek a lelki terhét. Nem volt már apukám, akiért élni akarjon. Ősz óta unokázni sem tudott, hisz a covid miatt nem mert jönni, mi nem mertünk menni... A munkát élvezte, szerette, de az is kevés volt a küzdeni akaráshoz.
Egyre többet volt lázas, és egyre többet kellett pihennie, mert borzasztó gyenge és fáradt kezdett lenni. Borzasztó volt, hogy január közepén már szinte bármikor mentem fel hozzá, ő ugyanúgy feküdt az ágyban, mint előtte 1 hónappal apukám... A szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor úgy mentem be a lakásba, hogy nem a konyhában sürgött-forgott. Februárban volt újabb CT, és vizsgálatok. Semmi nem javult a kemotól, sőt, enyhe romlás látszott. Ekkor elhangzott, hogy ha nem találnak semmi ellenszert, akkor rossz esetben kb 1 éve van, szerencsés esetben 3-4 éve. Nehéz volt ezt hallani. Aztán jött nálunk a covid... Nem látogathattam, és csak újabb aggódás hegyek Janóért, és a nyomasztó érzés, hogy annyira gyenge, hogy képtelen érdemben segíteni nekünk... 1-1 bevásárlást tudott megtenni, vagy 1-1 főzést, amit aztán tesómmal küldött el hozzánk. Ekkor Ő a lelke mélyén már valamit sejtett, mert kb ekkor volt egy üzenet váltásunk viberen, ahol írta, hogy a kerti garnitúránkat (ami várhatóan március 17-én érkezik) ő már nem fogja tudni élőben megnézni, akármennyire is vágyik rá... Március 8-án megkapta az 1. covid oltását, emiatt (és egy port eltávolító kisműtét miatt) a kemot 3-4 hétre fel kellett függeszteni. Sajnos... Ez idő alatt ugyanis a mája nem bírta már, elkezdett hihetetlen mértékben megnagyobbodni, és képtelen volt már a működésre. Besárgult, elkezdett vizesedni. Március 15-én tesóm bevitte ügyeletre, ekkor még azt hittük, a hasában is víz van, ezért bementek, hogy lecsapolják. Itt derült ki, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk... A hasa nem a víz miatt ekkora sajnos, hanem a mája miatt... Az egész hasüreget kitölti mindkét oldalon az alsó bordaívtől a csípőlapátig... És bizony sárga... Ezen a ponton éreztem, hogy ő ezt elengedte. Elmondta, hogy a bakancslistáján annyi szerepelt már csak, hogy Apukámat eltemesse. Ő ezt megtette, ennél több vágya nincs. Nem tudtuk, hogy mire számítsunk innentől. Lehet, hogy napok, vagy hetek, de lehet, hónapok vannak. Mindegy, mind kevés... Március 16-án még utoljára elment dolgozni.
Azt eldöntötte anyukám, hogy nem akarja, hogy végig kelljen néznem az utolsó pillanatait, ezért nem szeretett volna otthon maradni. Elkezdtünk hospice házat keresni, ahol tudják esetleg fogadni. Persze mindenhol várólista van. 1 helyre mehetett volna azonnal, de ott teljes látogatási tilalom van, ha oda bemegy, nem látogathatjuk meg többet... Ezt pedig nem akartuk... Felírattam több várólistára is, hátha... Közben a napok teltek, és egyre gyengébb volt, egyre nehezebben mozgott, egyre vizesebb volt mindene, a hasa, mint egy 9 hónapos terhesé, karja csont sovány, és borzasztó sárga kezdett lenni. Nehéz, mégis megnyugtató volt látni. Egy idő után már felkelni is alig tudott, innentől pelenkáztam... És minden nap ültem mellette, és tényként kezelve azt, hogy valószínűleg maximum hetei vannak hátra, beszéltünk meg minden fontos dolgot. Hogy mit és hogyan intézzek. Hogy mit hol találok. Hogy mit szeretne, stb... Időnként nevettünk, hogy mennyire morbidok vagyunk, hogy mi ezt ennyire tényként kezeljük. Nem sírtunk. Szerettünk, beszélgettünk, nevettünk.
Szerette volna, ha a húsvétot már ő hospice házban, én pedig a családommal töltöm, és nem hozzá kell napi x alkalommal rohannom. De sehol nem volt szabad hely, húsvét keddre ígérték 1 helyen. Megbeszéltük, hogy nem baj, én szívesen megyek akár naponta sokszor is, mert legalább tehetek érte valamit. Húsvétkor már nem igazán tudott semmit enni, és már segítséggel is alig tudtuk felállítani. Már morfiumot kapott, és egyre többet aludt, egyre többször volt zavart.
Kedden reggel már fél 8-kor ott voltam, és láttam, hogy borzalmas állapotban kezd lenni... Fogalma sincs semmiről, alig tud beszélni, és minden mondatba belealszik. Felültetni már nem tudtam, annyira merev volt már a víztől. Gyógyszereit beadni képtelenség volt, mert már inni sem igen tudott, annyira nyomta a gyomrát a mája, és már kezdett fájni is neki morfium mellett is. Itt jött el a pillanat, hogy azt mondtam, valamit lépni kell. A hospice házban továbbra sem volt hely. Anyukám kérte, hogy akkor vitessem kórházba. Ez lett. Mentőt hívtam, aki kedd délután bevitte a kórházba. Sose felejtem azt a pillantást, ahogy rám nézett még utoljára az ajtóban. Szerda estig elkülönítőben volt a covid miatt. Délelőtt beszéltem vele utoljára 3 szót. Rosszul van, majd később beszélünk. Szerda este engedélyt kaptam, hogy csütörtök délelőtt meglátogassam. Bementem, de már felébreszteni nem lehetett (éjjel kapott morfium injekciót, mert nagyon szenvedett). Ültem mellette 1,5 órát és csak beszéltem, és fogtam a kezét. Nem búcsúzva, csak mesélve. Figyeltem, ahogy egyre ritkábban vesz levegőt, 10-15 másodperces néha még hosszabb kihagyásokkal... Amikor szóltak (talán fél 11-11 körül), hogy mostmár mennem kell, adtam egy puszit neki és eljöttem. A folyosón még beszéltem az orvossal, azt mondta, szerinte órái vannak maximum hátra. Ha mégsem, másnap megint menjek nyugodtan. De én is tudtam, itt nem lesz másnap. fél 2-kor csörgött a telefon. "Hölgyem, ahogy azt sejtettük, a Mama elment". Dél körül vették észre... Szépen, csendben elaludt.
Megfogalmazhatatlan az érzés. Sírni kéne, és őrjöngeni, hogy milyen igazságtalan az élet, vagy Isten. De nem megy. Nincs miért. Hihetetlen béke és hála van bennem. Csodás gyerekkorunk volt, csodás szülőkkel, akik felneveltek, látták, ahogy minden gyerekük családot alapít. Tényleg csupa szép emlékkel vagyok tele. Pár éve anyukám azt mondta, ők már csak pihenni vágynak apukámmal kettesben, gondok nélkül. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem itt fog teljesülni... Elmondhatatlanul sokat tanultam Tőlük, általuk az elmúlt években... Egy olyan csodás időszakon kísérhettem őket végig, ami nem tudott volna ennél szebb és kerekebb lenni. Persze, történhetett volna mindez 20 évvel később, mert borzasztóan fiatalok voltak. De ez nem kívánságműsor.
