Egy kis tanakodás...

Mert a depresszió szélén a lehető legrosszabbkor ért egy beszélgetés...(leszögezném, nem célzás, nem üzenet, nem szemrehányás, de ezt most le kell akkor is írnom...)

Vendégségben voltunk, a volt szomszédoknál. A gyerekekkel együtt nőttünk fel, azóta a lány is anyuka lett, 5 hónapos a babája. Szóba került, mennyi segítségem van, én meg mondtam, hogy ha gond van, van segítségem mindig, de amúgy szinte semennyi. Ő meg döbbenten néz, hogy én ezt meg hogy bírom, hát neki csak 1 gyereke van, de hozzá heti 2 alkalommal megy anyukája, apukája 1-szer, anyósa 1-szer. 

Én megmondom őszintén, piszkosul elszomorodtam... :( Miért tud ez némely családban tök természetesen működni (biztos milliónyi más probléma van ott meg)? És másoknál miért nem...? Van egy apósom, aki nyugdíjas, semmi dolga, a gyerekekhez ennek ellenére nem jön át, mert neki nincs kedve ezért utazgatni. Vannak a szüleim, akik tudom, rengeteget dolgoznak, és bármi baj van, azonnal jönnek, segítenek, amiért nem tudok elég hálás lenni. De ha nincs baj, nem igen vágynak unokákra látszólag... :( És fáj az érzés, hogy hiába érzem azt, hogy bármi van, számíthatok rájuk, mert olyan, mintha csak kérésre lennének, amikor már baj van, és nem bírom... De az meg csak plusz lelkiismeret furdalás nekem, hogy már megint a plusz terhet teszem rájuk....

Időről időre próbálok ezen túllépni, de nem megy olyan könnyen. Lehet, én rontottam el valahol ezt az egészet, vagy csak így alakult...? És első sorban nem az a baj, hogy nincs segítségem, hisz tudom, mi vállaltuk a gyerekeket, és ezzel nincs is gond. De a múltkor is amit írtam, hogy Hannát elvitték 1 napra, olyan jól esett... És nem a kevesebb teher miatt, hanem mert Hanna nagyon élvezte...