Düh...

Kegyetlen dühöt és szomorúságot érzek... Hetek óta megy a huzavona, hogy apsomék elvinnék Hannát meg Evelint nyaralni. Hanna ha épp órákig győzködték apósék, akkor rábólintott, amúgy meg közölte, hogy nem szeretne nélkülünk menni. Mint ahogy ott aludni  sem hajlandó sehol nélkülem...

Persze éreztem én, hogy én vagyok már megint a mumus, mert biztos én tartom vissza a gyereket.

Aztán az utolsó döntés az volt, hogy akkor mehet, ha hétvégén előtte ott alszik apóséknál, hogy lássuk, működik-e. Nem akart ott aludni. Én ezzel eldöntöttem, nem mehet sehova.  Persze apósék azért mondogatták neki, hogy na majd meglátjuk, úgyis tőlünk mennek, majd még addig eldöntheti...

Tegnap többször beszéltek skype-on, ahol Hanna közölte, nem szeretne menni, mire após mondta, hogy jó, nem baj, akkor nem jön, de még holnap eldöntheti, ha itt lesznek. Ezek után éjjel Hanna beköltözött mellém az ágyba (lehet véletlen, de szerintem szimplán szorongott már akkor), és nem lehetett visszaküldeni a helyére. 

Reggel megjöttek apósék, Hanna még mindig határozottan mondta, hogy nem szeretne menni. Aztán lementek a kocsihoz együtt, nem tudom, mit mondtak neki, de beletörődve a sorsába, könnybe lábadt szemmel mondta nekem a szobában, hogy igen megy velük. Persze felvette a pörgést, de puszit nem mert adni, rám nem mert nézni. Mindez persze Janó döntése is volt. Tudtam, nincs esélyem egyedül 3 ember ellen, és hiába vagyok én az anyja, hiába ismerem én, hiába láttam az arcán az ijedtséget és megfelelni akarást a nagyszülők felé, nem tudtam kiállni mellette, érte. Tudom, hogy egy életen át hallgathatnám. Az meg, hogy a gyerek mit érez majd ott este, hát ki a fenét érdekel?! Az, hogy így is érzi, hogy változnak a dolgok, ahogy közeleg a szülés, és anyásabb, mint valaha, de ezek után esetleg méginkább az lesz, és levegőt nem vehetek majd nélküle, az legyen az én bajom, akkor már én vagyok az anyja... Persze tudom, elsülhet pont fordítva is, és megszűnik ez a fajta iszonyú ragaszkodás, szorongás a nélkülem alvástól.

Azért is borít ki ennyire az egész, mert van jópár emlékem gyerekkoromból. Soha nem erőltettek semmit rám különösebben, de emlékszem, amikor gyomorgörcsöm volt a szorongás miatt, amiért valahol ott kellett maradnom... Van emlékem arról, amikor csak 1 délutánt töltöttem ovistársnál, de én sírva, a videón az órát bámultam, hány perc múlva jönnek értem...... Emlékszem, amikor Balatonra mentem nagymamáimmal, unokatesókkal, és mondta nagymamám, menjünk, hívjuk fel anyukámat, nem mertem, mert féltem, elsírom magam. Meg az erdei iskola általánosban, amit egy másik lánnyal végig sírtunk... Na és ezek után kívánjam ugyanezt Hannának??? Aki még csak 4 éves, és aki még sokkal ragaszkodóbb, mint én, sokkal befelé fordulóbb, érzékenyebb...

Janóra piszkosul haragszom, mert soha semmiről nem dönt sem a gyerekek kapcsán, sem semmi itthoni ügyről, mert nem tud mit mondani, max annyit, kérdezzem meg fórumon a lányokat, ők mit tennének. És akkor itt egy ilyen döntés, amiben meg csak azért is ellenem dönt, figyelmen kívül hagyva az érveimet, és Hanna lelkét. Persze, egy 4 éves gyereket be lehet hülyíteni a jajjj nyugi, nem kell aludni, csak ha már fáradt vagy nagyon, meg jajj persze 100-szor is felhívhatod Mamit, ha hiányzik stb. dumával. Haragszom, hogy mindig minden döntést rám hárít, hogy mindenről döntsek én, de ha ő egyszer az életben valamit úgy gondol, hogy majd ő dönt, akkor tojik arra, én mit mondok...

És tudom, én meg Hanna mellett nem tudtam kiállni, de azt hiszem akkor egy életre eláshattam volna magam apósék és Janó előtt. Így Hallgatok, bőgök, tűröm, hogy más döntsön helyettem a gyerekemről... Szar anya vagyok!!!!!!